Lenke: 333 forintot kapok. (Kicsit restelkedve, kedvesen mosolyogva, fejét jobbra-balra kicsit ingatva.) Akarom mondani, 335 forint lesz – (itt már kicsit méltatlankodva) valahogy sehogyse tudom megszokni ezt a felfele, meg lefele kerekítést.
(A hölgy fizet, szó nélkül kilép a képből, belép Kutya.)
Kutya: Az ám, hazám. Mi még a pengőt, meg a fillért is alig sirattuk el, most meg már a forint van a soron – igaz, Lenke néni? De nem is lenne semmi baj, ha nem számolnának sok helyen még mindig fillérben. Nekem a ház elszámolásánál is ki kell mutatnom mindent fillérre, meg forintra – miközben már az 5 forintos a legkisebb pénz. (Egy kicsit emelkedettebben.) Hol van már az az idő, amikor három forintból meghívhattam az egész társulatot egy pofa sörre – (itt kicsit rötyögősebben) némelyeknek még konyak is jutott annyi pénzből. Ma meg? (Közben feltűnik a háttérben Taki.) Minden drága, pénze senkinek sincs, és még a visszajárót se kapjuk meg.
Taki (előrelépve, kicsit viccelve, de azért egyre komolyabban): Azért van, akinek van pénze. Ott vannak a gazdagok, a brókerek, meg a bankárok. De (kezében a krumplival, mutatja a többieknek) úgy látszik, errefelé is kószálnak jómódúak.
Lenke: Mire gondolsz, öreg? (Megint ingatva a fejét.) És mit szorongatod a kezedben azt az ókrupmlit?
Taki: Ezt az ókrumplit azért szorongatom a kezemben, hogy lássátok: van, ahol úgy élnek, hogy a gyerek akármennyi pityókát elvihet hazulról, hogy aztán az autók kipufogójába tömködjék. Most szedtem ki az enyémből is – még jó, hogy nem lett belőle nagyobb baj. Sajnos a mellettem álló csodamasina gazdája nem járt ilyen jól – annak a nyugati típusnak tönkrement a teljes elektronikája.
Lenke: Akkor az volt az a nagy durrogás? A gyerekek a kocsiban ültek? Jól vagy?
Taki (kedvesen fölényesen, vidáman): Ne aggódj, Almák nem ültek benne, én meg jól vagyok. Csak a doktor urat sajnálom, őt szállítottam volna, így meg mehetett busszal.
Kutya: Ennivalóval játszani, másnak kárt okozni… (Határozottan emelkedetten, úgy, hogy ez legyen a fejezet fő üzenete.) Szerencsések ezek a mai fiatalok, hogy ez a legfőbb gondjuk. Emlékszem a front idején, majd azon az októberen bizony három szem burgonyából egy egész légópince életben maradt. Nem, ne értsenek félre, nem kívánom vissza azokat időket. De azért az élővilágban csak az emberiség engedi meg magának azt a luxust, hogy az eledelből is tréfát csinál.
Lenke (szemrehányóan, de kedvesen): Hányszor mondtam már, öreg, add vissza azt az ipart. Nem neked való már ez, folyton valami bajba kerülsz, én meg aggódhatok. (Egyre engedékenyebben.) De tudom, hiába is beszélek – (ismét ingatva kicsit a fejét) legalább öltözz át, mielőtt belebújsz (előkelősködve) abba a motorba. … És Kutya úúúúr, önnek mivel szolgálhatok?
Kutya: Egy kis párásztkolbászt, páprikát, párádicsomot, hagymát, és vagy négy tojást kérek. Lecsót készítek, (kihúzza magát, büszkén) Hegyi Bernát módra. Fejedelmi lakoma lesz!
Lenke: Mindent összekészítek, de sajnos hagymánk, az nincs. De mindjárt intézkedem és délután István felviszi azt önnek. Jó lesz így?
Kutya: Pompás!
Lenke (hátrasietve a raktárhoz, Madarasihoz fordulva, amolyan mindent elsimít-stílusban): Bandikám! Szaladjon már le a piacra az egyik törzsvásárlónk részére három szem hagymáért!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése