Szürreális Szomszédok
Mágen a csillaghegyi strandon fecskében elgondolkozva baktat a nagymedence felé. Mindenfelől női tekintetek kísérik, füttyögnek, sziszegnek neki, egy-egy szaftosabb ajánlat is reppen felé. Mágen lassan eszmél, egyre inkább zavarba jön, tekintetét lesüti. Ekkor egy nagyobb darab nagy hangú nő hirtelen mögé kerül, és belemarkol a fenekébe. Mágen megijed, megugrik, futásnak ered.
Pár tíz méter után átesik egy napozó nőn. A nő lassan felkönyököl, napszemüvegét a homlokára tolja (valahogy így):
- Maga itt?
- Ó, kezit csókolom Gabika. Tudja, rendszeresen járok úszni, hogy megőrizzem az alakom, és még a gerincemnek is jót tesz…. De régen találkoztunk, mi történt magával?
- Épp most vagyok túl egy szakításon, a lemondott esküvő után, mikor maga továbbra sem akart tőlem semmit, új kapcsolatba bonyolódtam, de megint csak rá kellett jöjjek, hogy csak magát akarom. Tudja mit, épp ovulálok, mi lenne ha magunkra húznám ezt a törölközőt és….
Mágen rámered, felpattan, futni kezd vissza, az öltözők felé. Közben éles füttyszó hallatszik, kép nyit: Évike az, aki épp életmentő ügyeletet ad a strandon. Évike kiabál:
- Fogják meg! Mesterséges lélegeztetésben kell részesítenem! Fogják meg, fogjáááák….
Mágen kifulladva csapja magára az öltözőkabin ajtáját, de már hallja, ahogy Klarissza, Karakas Ágnes, Gabika, a Szép Doktornő és még vagy ötven nő veri az ajtót.
Ekkor hirtelen elmosódnak a kontúrok, zene szüremkedik be, ami egyre hangosabban nyomja el a kiabáló nők hangját.
Mágent látjuk az ágyában forgolódni, majd megnyugodva továbbaludni.
A zene erősödik, kamera az ablak felé mozog, ahol esti sötétség van, a ház előtt pedig Delfing szoros bőrnadrágban, egy fehér lovon ülve, félmeztelenül énekel egy egészen kicsit módosított dalt a Honfoglalásból. :
„Kell még egy szó mielőtt mennék,
kell még egy ölelés, ami végig elkísér…. „
Hirtelen egy autó reflektorai kapcsolódnak fel, motor felbőg, Robi elszánt arcát látjuk, aki már üvölt Viktor felé:
- Azonnal hagyd abba, nem érted meg, hogy nem kellesz neki? Én szeretem őt , szeretem…. jaj, nem tudtam neki elmondani, mert jött az a szerencsétlen véletlen….
A bokrok közül kilép a kertész gyerek egy hatalmas dugványozót lóbálva:
- Na, húzzatok innen fiúk, Ti már múlt idő vagytok, pláne, hogy még dugványozni sem tudtok rendesen, és a megfelelő szerszámotok sincs meg hozzá…
A kép vált, Julcsi ajtaja nyílik, Kristóf lép be rajta egy szál bőrdzsekiben, már Kertész Géza formájában és kérdezi Julcsi
- Signorina bella, parle Italiano?
Julcsi elégedetten felnyög, a kép elmosódik, félreérthetetlen zajok, a nyögések egyre erősebbek…..
… mikor is a kép fókuszál, Takiék lakásában vagyunk és épp János tántorog ki fáradtan, izzadtan a hálószobából.
Lámpát sem gyújtva bemegy a konyhába, hatalmas pohár vizet tölt magának, és lerogy az étkezőben egy székre. Lenke csoszog ki a nappaliból, kezében rejtvényújság és toll:
- Hát sikerült, gyerekek?
János zavartan hümmög. Ekkor Taki lép ki (szemmel láthatóan frissen, fitten) a saját hálószobájukból és rászól Lenkére:
- Ugyan már, Lenke, hagyd a fiatalokat, igazán joguk van a magánélethez. Legalább hajnal négykor. És holnap korán is kell kelniük. …. De én úgy hallottam, most valóban sikerült! (és fickósan kacsint János felé)
(csalódott felmordulás az ajtó felől, a lépcsőházból: kép vált: Desiré, Laci, SándOrr, Szép Építésznő, Stefi, Helga csalódottan baktatnak lefelé a lépcsőn)
Kamera vissza Takiék lakásába, ahol Taki épp erélyesen karon ragadja Lenkét és visszakormányozza a hálójukba.
János immár egyedül ülve az étkezőben, maga elé motyogva:
-Nem is értem miről beszéltek, én csak megírtam a holnapi nyitóbeszédemet a III. Erdészeti Világkongresszusra….
Vége főcím indul, kamera egyre közelít az asztal felé: félig telt pohár, mellette János ernyedt keze….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése