Madarasi Bandi boltjában Lenke és Bandi beszélgetnek:
- Lenke néni, nagyon sajnálom, de ez így nem megy tovább. A bolt nem képes eltartani egy tulajdonképpen inaktív alkalmazottat, már pedig maga nem tud egy rekeszt sem megemelni. Ráadásul, ha szabadságra akarok menni, hogy végre egy kicsit az unokákkal lehessek, maga nem vállalja be a helyettesítést, ilyenkor be kell zárjuk a boltot. Tudom, hogy sokkal tartozom magának, hiszen magától tanultam a szakma minden csínját-bínját, amikor tanulóként a Közért 92-es boltjába kerültem, de azóta sok idő eltelt, én sem vagyok már fiatal, és nem bírok kettő helyett dolgozni.
- Bandikám, tudja mit? Igaza van. Reggel alig bírok lábra állni, az öregem úgy támogat be a boltba, alig várom, hogy leülhessek egy kicsit egy kenyeresládára pihenni. A csudának se hiányzik így a nyolcvanhoz közel a munka. Persze, jó dolog, hogy itt mindig van kivel beszélgetnem, de látom a legtöbb vevőn, hogy csak feltartom őket, mennének a dolgukra ahelyett, hogy az én régi emlékeimet hallgassák. Tudja mit, Bandikám? Haza is megyek, és elrendezem a dolgokat a családdal is. A papírokat meg hozza fel valamelyik nap, jó?
Lenke hazaért, az egész család otthon, már a folyó beszélgetésbe kapcsolódunk be:
-….. és gyerekek, én azt mondanám, hogy el kellene költöznötök. Mégse járja, hogy negyvenhez közel hozzánk szabjátok az életeteket, akkor nyaraltok, ha mi nyaralunk, ha korán kelünk, keltek Ti is, bármikor feküdtetek le. És az a kisszoba is nagyon kicsi már kettőtöknek. Szerintem, és ne bántódjatok meg, hogy így nyíltan kimondom, ezért nem született még dédunokánk sem….
- Nem, nem Lenke néni, nem hiszem, hogy az a baj. Nem szeretném kiteregetni a házaséletünket, de hát szegény Almával nem könnyű. Azt hiszem, hiába nevelkedett az NDK-ban, semmi nem ragadt rá az ottani szabados erkölcsökből. Pedig, én mindent megpróbálok… de hát én sem vagyok már fiatal persze, lehet, velem is gondok vannak…
- Gyerekek, gyerekek, beszéljétek meg ezt egymás közt, az öreggel erre nem vagyunk kíváncsiak, ez a magánügyetek, én csak azt mondom, nem normális, ha nem élitek a saját életeteket. De én sem akarom hallani, hogy miről suttogtok a kis szobában, pedig onann óhatatlanul minden kihallatszik...
-Tudod mit, Lenkém? Annyi év után végre leadom az ipart, a kocsit eladjuk, a pénzt meg odaadom a gyerekeknek, első albérleti díjnak talán elég lesz. Esetleg, ha a Taxis elhív valami fííínom melóra időnként, akkor kivételesen nem kéretem magam, hanem elfogadom. Hiszen, még elég jól tartom magam, és ha valaki egy ilyen fess, snájdig öregúrral akar autózni, akinek a kisujjában van egész Budapest, és jól esik majd néha kimozdulni itthonról. De azt hiszem, azért rám fér majd a pihenés…
Mágen a mentők előtt az utcán beszélget az Öreggel:
- Holnap beadom itt a felmondásom és csak alkalmi műszakokat vállalok a mentőknél. Tudod, hogy mindenem az itteni munka, de ebből a pénzből egyszerűen nem lehet megélni… ráadásul mindig minden ünnepre engem, a családos embert osztanak be, szívok, mint a torkos borz. Tegnap beszéltem Klarisszával, úgy néz ki, a klinikán több rendelést is vihetek mostantól…. Komolyan mondom, az is eszembe jutott egy pillanatra, hogy udvarolni kezdek Klarisszának… - tudod, nem is tudom, hogy nem vettem eddig észre, hogy milyen jó nő…- Aztán esetleg többről is lehet szó köztünk, elég vérmes a kicsike, aztán ki tudja, hátha még akár egy klinika igazgatói posztot is megcsíphetek rajta keresztül. A főorvos úgy is nyugdíjba készül… De most hazamegyek, összepakolom Julit, és hazaköltöztetem az anyjához. Tele a hócipőm a sok udvarlóval, azt hiszi, nem tudok semmiről, holott odatelefonálgatnak, meg ott sündörögnek a házunk körül, mint a kankutyák a tüzelő szuka körül…. Velem viszont frigid és érzéketlen. És Julcsinak is megmondom, hogy keressen végre egy értelmes állást meg egy albérletet, mert röhej, hogy húsz éves korára a szülei kisszobájában húzza meg magát, és életében nem főzött, mosott magára…
Iskolai tábor az erdőben. Esti tábortűz már kialudt, a gyerekek épp aludni mennek, Jutka Béla bácsival és Hávellel beszélget a kialvó tűznél:
-Mondd, Béla bácsi, meddig akarsz még tanítani? Tudjuk mind, hogy rengeteget tudsz, meg jó neked, hogy kimozdulsz a lakásodból, de lássuk be, nyolcvan felett már kicsit szenilis vagy a gyerekekhez. Hát nem látod, hogy ott vernek át, ahol csak tudnak? Én azt javasolom, hogy ha úgy sem számít a pénz, vállalj be valami délutáni szakkört, arra úgyis csak azok járnak, akiket érdekel, a többiekkel meg nem kell szenvedned…
-Igazad van Juditkám, én is gondolkodtam már ezen. Nagyon kedvesek vagytok, hogy mindig marasztaltatok, de tényleg egyre szenilisebb vagyok. A múltkor például már nem csak az óráimat felejtettem el, de nadrágot sem vettem, úgy indultam az iskolába. Még jó, hogy a szomszédasszony megállított, mert lett volna hadd el hadd, ha így megyek be….
-Drága Jutkám, ha már itt tartunk.... eddig nem mondtam meg neked, mert meg akartalak kímélni, de a májusban nálunk hospitáló tanfelügyelő nagyon rossz jelentést írt az óráidról. Mind pedagógiailag, mind szakmailag nullára értékelte őket. Azt mondja, semmi mást nem teszel, mint feldobsz egy lemezt, aztán az megy egész órán, elvárod, hogy a gyerekek mindent maguktól tudjanak. Soha nem énekeltek, a gyerekeknek fogalmuk nincs a szolmizációról… Tulajdonképpen el kellene, hogy bocsássalak a jelentés alapján, de mivel én olyan tesze-tosza vagyok, ezt nem tudtam megtenni. De a nyáron továbbképzésre kell járnod, és ha újravizsgáztál az önkormányzati bizottság előtt, csak akkor taníthatsz megint.
-Igazad van, Igazgató úr, én egy elkényeztetett úrilány vagyok, életemben nem dolgoztam rendesen…. Tudod, már mondani akartam, hogy igazából az igazgatóhelyettesi állást is azért nem fogadtam el, mert tudtam, hogy alkalmatlan vagyok rá. Nem is tudom, miért lettem tanár… a saját gyerekemmel sem bírok, alig foglalkozom vele… most is egyedül gubbaszt a sátrunkban, míg szegény Feri a negyedikmásodállásában nyomja, hogy legalább valami pénzünk legyen… Ez így tényleg nem mehet tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése