Kisközért. Lenke néni egy fiatal hölgyet szolgál ki.
Lenke (mosolygósan): Tessék parancsolni, egy kilogramm kenyér, öt péksütemény, három liter tej, egy vaj, egy palack rostos üdítő. Parancsol még valamit a kedves vásárló?
Lenke (mosolygósan, kicsit elnézően): Azzal nem szolgálhatok. Tudja, kedves, errefelé ilyen fííínom holmit nem keresnek a lakók. Nem engedhetik meg maguknak. Viszont ajánlhatok friss és nagyon ízletes kenőmájast, esetleg tavaszi felvágottat.
Vevő (kissé kimérten): Azt nem kérek, köszönöm. Majd máshol megveszem a téliszalámit.
Lenke (nagyon kedvesen): Ahogy óhajtja a kedves (itt kicsit ingatja a fejét) vevő. (Lágyan, kedvesen.) Akkor összeszámolom a portékát. … 1650 forintot kapok. … (Megkapja a pénzt.) Köszönöm szépen. Viszontlátásra.
Vevő kilép, megérkezik Madarasi Bandi kabátban, sugárzó arccal, kezében egy paksamétával.
Madarasi: Jó reggelt, Lenke néni! Tessék csak nézni, kiírták a tendert!
Lenke (visszafogottan, fejét csóválva): Jó reggelt, Bandikám. Rendben van, én is örülök neki, de maga mitől ilyen boldog? Nem is tudtam, hogy ennyire szívén viseli a kábítószeresek problémáját, Bandikám.
Madarasi: A kábítószeresekét? Miről beszél, Lenke néni?
Lenke (ingatja a fejét): Az öregem mondott valamit valamelyik reggel a kender kiirtásáról, meg tudja, a lépcsőházban lakik a Mágenheim Julcsi, a doktor úr lánya, aki az egészségvédelmi hivatalban épp ezzel foglalkozik. Mondom, nekem is megnyugtató, mert így legalább az unokám presszóját is nagyobb nyugalomban tudhatom, mint eddig, de azt nem értem, hogy maga miért örül ennyire. Hála istennek, itt, a kisboltban azért ez nem okozott akkora problémát.
Madarasi: De Lenke néni, én nem a kenderültetvényekről beszélek, hanem a tenderről. (Tagolva.) A pályázatról. … Kiírták a lenti nagybolt üzemeltetésére szóló pályázatot. Tetszik tudni, Lenke néni, az osztrák multi, amelyik eddig üzemeltette a régi közértünket, a sok különadó miatt úgy döntött, hogy kivonul. Na egyelőre nem az országból, de innen, a Gazdagrétről mindenképpen. És úgy hírlik, hogy ez csak a kezdet.
Lenke: Értem, Bandikám. Ami azt illeti, ez tényleg lehet jó hír, így legalább valamivel többen fognak hozzánk járni.
Madarasi: Én magasabbra emelem a tekintetemet, Lenke néni. Azt tervezem, hogy belevágunk. Megpályázom a nagy közértet. Persze csak, ha maga is úgy gondolja.
Lenke: Hát nem is tudom.
Madarasi: Emlékezzen csak vissza, Lenke néni, amikor mi ketten vittük azt a boltot, még a rendszerváltás előtt. Hát nem is volt abban semmi hiba. Most megint újrakezdhetjük! Megnéztem a kiírást, a legfontosabb feltétellel, a szakmai tapasztalattal bőven rendelkezünk.
Lenke (mosolyogva, de nagyon bölcsen): Csak tudja, Bandikám, a második legfontosabb feltétellel már nem nagyon. Nem vagyunk már húszévesek.
Madarasi: Nemcsak a húszéveseké a világ, Lenke néni.
Lenke: Tudom én azt, Bandikám. De mégis, azt mondom, gondoljuk meg. Nem tudom, maga hogy van vele, de nekem már ez a kis közért is lassacskán sok. Néha már úgy érzem, nem bírok annyit, mint régen. És azért a nagybolt, az nagy bolt.
Madarasi: És ha alkalmaznánk néhány fiatal munkaerőt?
Lenke: Akkor sem. A figyelem, a koncentráció és a felelősség minket terhelne. És ahhoz is erő kell. Sajnos be kell látni, hogy túlvagyunk már az életünk delén. És ha belátjuk, akkor ahhoz kell igazítani a feladatainkat is.
Madarasi: Lehet, hogy igaza van Lenke néninek.
Lassú, melankolikus zene.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése