Kosztolányi tér, taxis placc. István Zsigulija csorog be a képbe, megáll, mikor meglátja kolléganőjének sárga, 20 éves Nissanját.
István
(kiszól az autóból, kedélyesen): Kezét csókolom, kartársnő. Megy az ipar, szalad a szekér?
Boris
(enerváltan): Jó napot, Takács úr. Képzelje, nem megy. Jó, hogy jön. Hátha tud nekem segíteni. Épp most akartam hívni az unokaöcsémet, mert valamiért nem akar indulni az autóm. Megnézné, Takács úr? Ígérem, nem leszek hálátlan.
István
(kedélyesen, energikusan): Megnézni megnézhetem, de az nem biztos, hogy segíteni is tudok. Ezek a japán masinák olyan bonyolultak, hogy biz’ isten, azt sem tudom, hogy az akkumulátoruk hol van. Ha van nekik egyáltalán.
(Közben leparkol, kiszáll az autóból.) Ezt a járgányt
(mutat a Zsigulira) álmomban is megszerelem, ha úgy adódik, de a modern gépek más lapra tartoznak. … Na, mindenesetre azért teszek egy próbát. Mi a baj vele?
Boris
(enerváltan): Nem indul. Egyszerűen nem indul. Ide szép rendben elhoztam egy öltönyös fiatalembert, majd miután kiemeltem a kufferjét a poggyászládából és ülnék be, akkor meg már megmakacsolta magát.
István
(lassan kászálódik be, de azért vidáman): Hát ez a vas sem fiatal már, megette a kenyere javát.
Boris
(révetegen): Az lenne a baj?
István
(egy pillanat alatt felmérve a bajt, energikusan): Nem az! Tudja, mi a baj?
Boris: Nem én. De maga tudja?
István: Én bizony tudom! Ez nem a slusskulcs, hanem egy lakáskulcs.
(Nagyon vidáman, mosolyogva.) Ezzel ugyan még a legújabb BMW sem indulna.
Boris
(elképedten, enerváltan): Takács úr, hogy én milyen hülye vagyok! Nagyon röstellem magam…
István: Ugyan, ne vicceljen! Bámelyikőnkkel előfordulhat ilyen. Képzelje, ma reggel majdnem a lekvárosüvegből tettem magamnak a kávéba cukrot. Pedig soha nem is kávézom!
(Nagyon vidáman.) Ilyen az emberi agy!
Boris: Azért én mégis nagyon szégyellem magam. Egyben pedig nagyon hálás is vagyok. Még jó, hogy az unokaöcsém nem tudja meg.
István: Tőlem biztos nem. Senki! Menjen csak nyugodtan a dolgára, ne aggódjon.
Boris
(kezet fogva Istvánnal): Takács úr, még egyszer nagyon hálás vagyok. Köszönöm. És legközelebb engedje meg, hogy meghívjam magát ebédre. Most rohannom kell, de holnap ugyanitt várom magát délben.
István: Nagyon köszönöm, a meghívást elfogadom, de csak ha én fizetek!
Boris: Hát legyen úgy, ha már ilyen talpig lovag és nagyon ragaszkodik hozzá.
István: A holnapi viszontlátásra!
Boris: Viszontlátásra.
Ebben a pillanatban begurul a képbe János zöld terepjárója. János a lehető legdiszkrétebben észleli a helyzetet és továbbmegy. Zaklatott zene.
De nincs idő, mert közben a Zsiguli mellett álló Istvánhoz gurul egy másik Zsiguli taxi, belőle kiszáll a Sofőr.
Sofőr: Szervusz, Takikám! Mit látok, te a konkurenciát segíted ki a bajból? Hát elment neked a józan eszed?
István: Áááá, csak összekeverte a kolléganő a sluskulcsot a lakáskulcsával. Azért nem indult a kocsija. De miért baj, ha kisegítjük egymást?
Sofőr: Nem baj, hanem vétek. Így is túl sokan vagyunk az utcán. Pláne, mi mezítlábasok. Éppen miellenünk tüntetnek a cégesek. Alig tudtam átjönni az Erzsébet hídon, úgy lelassították a forgalmat. De ilyenkor lehet ám kaszálni: a beszervezettek égetik a fííínom drága üzemanyagot üres kocsival, mi meg szállíthatjuk az utasokat. Ki kell ám használni a lehetőséget, nem szabad egymásra fecsérelni az időt.
István
(nagyon vidáman): Ez nekem csak fél perc volt. Ráadásul az én konkurenciámat nem növeli a szaktársnő. Én éppen csak megjárattam a vén szamarat, fordultam kettőt, aztán már megyek is haza. Megígértem Lenkének, hogy sötétben, meg csúcsforgalomban nem vezetek, és ha nagyon hidegre vagy melegre fordul az idő, akkor is hajtok rögvest haza.
Sofőr: Jó neked, Takikám. Nekem is már csak ilyen hobbiszinten kellene rónom az utat. De nem tehetem, nekem nincsen jó nyugdíjam. Ráadásul egyre kevesebb helyen állhatok meg, mindent kisajátítanak a cégesek, és még ők tüntetnek ellenünk.
István: A jó nyugdíjról inkább ne beszéljnk, de tény: a szervezett sofőrök tényleg bennünk látják az ősellenséget, pedig ők vannak nagyon sokan. A múltkor is fordulok utassal a Nyugatihoz, hát alig akartak beengedni az üres taxik. Hiába mondtam, hogy kiszáll a kuncsaft és már állok is arrébb. Nem is csoda, hogy mostanában időnként megfordul a fejemben, hogy lassan ki kellene szállnom ebből a vircsaftból, nem nekem való már ez.
Sofőr: Bezzeg Bécsben nem így van. Ott másfél percig se kell állni egy droszton, máris jön az utas. Mondjuk ott nem is egymásnak farkasai azok, akiknek itthon is össze kellene tartaniuk.
István: Van egy ötletem: tedd át a székhelyed Bécsbe!
Sofőr: Mennék én, Takikám, hat lóval se tudnának visszahúzni. Csak egy kicsit fiatalabb lennék, meg nyelvtudásom és helyismeretem lenne.
(Elábrándozva.) Szépen, elegánsan, korrektül kószálnék a császárvárosban. A Ringen, a Schönbrunnál. Ha Grinzingig eljutnék, hát egy jó pohár bort is megihatnék – ott még azt is engedik az autóvezetőknek, nem úgy mint itt.
Megérkezik egy utas. Láthatóan nagyon sietős.
Utas: Jó napot, melyik autó szabad?
Sofőr: Te voltál itt hamarabb, Takikám.
István: Hová utazik a kedves úr?
Utas: Feri…, akarom mondani a Liszt Ferenc Repülőtérre.
István: Akkor átadom a lehetőséget a kolléga úrnak. Én már olyan messzire ma nem indulok.
Utas: Rendben, és mégis mikorra érünk oda és mennyibe fog kerülni.
Sofőr: Csak az egyikre tudok felelni, kedves uram. Húszezer jó ropogós forintba kerül, de elfogadok eurót is. Aztán odaérünk, ahogy tudunk.
Zsiguli indul. Gyors futam a jelenet végén. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése