Csendes budai utca. János várakozik a sápadt délutáni napfényben.
Érkezik Alma, sietve. Odaszalad, kis puszi, aztán odabújik Jánoshoz.
Alma: Itt vagyok, főmérnök úr! Mi volt olyan sürgős, hogy el kellett kérnem magam a presszóból és mi volt olyan titkos, hogy nem mondhattam el nagyikáéknak?
János: (Titokzatosan somolyogva) Majd mindjárt meglátod. Gyere, menjünk fel!
A: Menjünk fel? Hova? Ki lakik itt?
(Vált a kamera, János és Alma épp belépnek egy decens lakás ajtaján)
J: (Somolyog, rendületlenül) Hát, egyelőre nem lakik itt senki, de ha akarjuk, akkor két hét múlva már mi lakunk itt.
A: Mi? Úgy érted, te meg én?
J: Úgy gondolom, hogyan máshogy? De gyere, nézz körül! Itt van a konyha, mellette az étkező, itt a nappali, az ott a dolgozószoba lehetne, vagy inkább a gyerekszoba. Ez pedig itt a hálószoba. Ha gondolod, mindjárt fel is avathatjuk. (Bizakodóan somolyog)
A: (Kivonja magát János karjából) János! Te kibérelted ezt a lakást? Nem mondom, gyönyörű, de tudod, hogy nekünk erre nem telik! Megbeszéltük, hogy nagyapóékat elvisszük egy szép üdülésre szilveszter után. Annyit dolgoznak, hogy ennyit igazán megérdemelnek.
J: Neeem béreltem ki, és igenis telik.
A: (Keményen) Na jó, most már tényleg kíváncsi vagyok, mi ez az egész? Kié ez a sok szép bútor? Kié ez a sok könyv a polcokon? Kié a sok ruha a szárítón? És egyáltalán, kié ez a lakás?
J: (Még mindig somolyog) A ruhák és a könyvek a régi lakóé. A bútorok viszont a Parkerdőgazdaságé és a lakás is a Parkerdögazdaságé. Ez a Parkerdőgazdaság szolgálati lakása és most mi élhetünk benne.
A: És mi lett a régi lakóval, mert én egy halott lakásában nem tudnám álomra hajtani a fejemet.
J: A régi lakó, egy nyugdíjas kolléga nem halt meg, szerencsére kiváló egészségnek örvend. De most kiköltözik a lányához Németországba. A lakás felszabadul és végre megkezdhetjük az önálló, közös életünket.
A: János! Ez a lakás gyönyörű, csak sajnos rossz az időzítés. Most sajnos nem költözhetünk.
J: (Megrökönyödve, megkeményedő arccal) Most nem költözhetünk? És vajon miért?
A: (Próbál behízelgő lenni, de János csak egyre merevebb arccal hallgatja) Túúúdod, hogy nagyikának mennyire fáj a lába. Nagyapónak pedig megint gondjai vannak a taxizással. Most igazán nem hagyhatom magukra őket a karácsonyi készülődés közepette. Ugye megérted?
J: Nem! Nem értem meg! Évek óta arra várunk, hogy kiszabaduljunk abból a 4 négyzetméteres cellából és élhessük végre a magunk életét. Most itt a lehetőség, nem kerül semmibe, de neked persze ez sem tetszik.
A: Köszönöm szépen, hogy a közös életünket egy rabsághoz, és a közös szobánkat egy börtöncellához hasonlítod! És vedd tudomásul, hogy a magam életéhez éppen úgy hozzátartoznak a nagyszüleim, ahogy te is.
J: Én is szeretem az öregeket, de értsd meg, hogy ez egy egyszeri lehetőség, most kell döntenünk. A lakás két hét múlva költözhető, választ kell adnom.
A: Márpedig én ilyen gyorsan nem tudok dönteni egy ilyen fontos ügyben. És egyáltalán, hogyan gondoltad, hogy egy ilyen horderejű dologban egyedül döntesz?
J: Egyáltalán nem döntöttem és főleg nem egyedül. Hiszen azért hoztalak el ide, hogy közösen határozzunk.
A: A nagyikáék nélkül? Hát azért valami kis közük nekik is van ahhoz, hogy szétszakad-e a család.
J: Miért szakadna szét a család? Az előző lakó családja sem szakadt szét, pedig többezer kilométerre laktak egymástól.
A: És látod, most megint összeköltöznek. Miért kellene egyáltalán szétköltöznünk, ha aztán a szívünk úgyis visszahúz?
J: (Már nagyon ideges, merev arccal kiabál) Összeköltöznek, most, amikor már az apjuk öreg. De előtte 30 évig külön éltek, volt saját életük, lettek gyerekeik! Hallod te egyáltalán, amit mondasz?
A: Hallom, de ne haragudj, ebben a hangnemben én nem vagyok hajlandó tovább beszélgetni.
Az én nagyszüleim most annyi idősek, mint a nyugdíjas kollégád, nem látok semmi különbséget. De sem a hely, sem az idő nem alkalmas ennek a vitának a lefolytatására. És most ne haragudj, de vissza kell mennem a presszóba, Laci csak egy órára engedett el.
(Fagyosan elfordul és elindul kifelé)
J: (Utána szól) Rendben, majd megbeszéljük. De én igent mondok a lakásra és két hét múlva, veled, vagy nélküled, de költözöm.
A: (Megtorpan, de nem fordul meg, csak mondja maga elé, közben a háta mögött látjuk Jánost) Értem. Hát, ez a te döntésed. Én pedig nem hagyom cserben a nagyszüleimet, akik felneveltek, szeretnek és minden este hazavárnak. És eddig téged is hazavártak. Szervusz!
(Elvonul)
J: (Bosszúsan mormog maga elé) Szervusz.
(Majd odasétál az ablakhoz és kibámul rajta a sötét utcára)
Veszélyzene.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése