Nyomda.
Feri a számítógépnél ül és dolgozik.
Belép a terembe Péter és Kenéz, menet közben beszélgetnek.
Péter: Szia Feri! Min dolgozol?
Feri: Szia, tiszteletem, Kenéz „úr”! Éppen az új Erzsébet-utalványt szerkesztem.
Kenéz: De hát azt már kinyomtuk, nem?
F: (Gesztikulál) Igen, de a hírek szerint már hamisítják, ezért új biztonsági elemeket teszünk rá.
P: Bevallom, Kenéz úr, ezzel a munkával először engem akartak megbízni, de nem boldogultam vele. Feri, te hogyan csinálod a mikrobetűket?
F: Szívesen megmutatom, (találomra zongorázik a billentyűkön) és voállá, kész is.
P: (Kicsit irigykedve mosolyog, szájában ide-oda jár a gyufaszál) Nocsak, miből lesz a cserebogár! Pár éve még én mutattam az első fogásokat, most meg a tanítvány lepipálja a mesterét. Azért ezt a módszert én is hasznosítani fogom.
F: (Barátságosan mosolyog) Csak bátran! Amit én itt kitalálok, a cég tulajdona, természetes, hogy bármely munkatárs hasznosíthassa. (Kajánul) Persze, amíg te ezt tanulod, én már új trükköt tudok kitalálni.
És mi járatban, uraim?
K: Én csak a szokásos vállalati újságot hoztam, aztán Péterrel úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy egészen idáig kísért.
F: (Foghegyről beszél, közben tovább dolgozik) És mi a nagy beszélgetés témája?
P: Kenéz úr aggódik a nyugdíjáért. És a mi nyugdíjunkért is.
F: (Most már felnéz a monitorról) Nocsak! És miért?
K: Tudja, Ferikém, annyi mindent hallani. Itt a nyomdában sem érzem biztosnak a helyem.
F: Én úgy tudom, hogy a nyomdának jól megy, már persze, az általános viszonyokhoz képest. És ha leépítés is lenne, nem hiszem, hogy a maga kisegítő bérén annyit spórolhatnánk, hogy pont magát küldjük el.
K: A próféta szóljon magából. De ez a kisebbik gondom. A nagyobbik az, hogy mi lesz a nyugdíjammal?
P: (Ferinek) Én erre azt kérdeztem, mi lenne?
K: Hát, most megszüntették a magánnyugdíjpénztárakat, hogyan fogok én most nyugdíjat kapni?
F: Kenéz úr! Maga magánnyugdíjpénztár-tag volt?
K: Nem voltam, vagyis nem tudom. Nem tudok én már semmit.
F: Kenéz úr, maga az államtól kapta a nyugdíját és kapja ezután is. Nincs semmi aggódnivalója.
K: Ha maga mondja, Ferikém. De mi lesz magukkal? Maguk tagok voltak, vagy nem?
P: Én az voltam, de visszaléptem.
F: Én is az voltam, de természetesen én is visszaléptem.
K: És most nem aggódnak? Eddig volt egy számlájuk, ha jól tudom, annak a hozamából kapták volna a nyugdíjat. De most hogyan lesz ez?
P: Ebben én sem vagyok egészen biztos.
F: Nézzék! Én mindent elolvasok, amit itt, a nyomdában kiszedek. Ezen kívül megkérdeztem egy ügyvéd ismerősünket is és nem aggódom. Eddig egy magáncég kezelte a pénzemet, de mi van akkor, ha mire én nyugdíjba megyek, az a cég megszűnik, eltőzsdézi a pénzemet és én tőke nélkül maradok?
A Magyar Köztársaság…
P: Magyarország!
F: Pardon, Magyarország, mindig lesz, annál jobb helyen nem lehet a pénzem, mint hogy a költségvetés kezeli.
K: Jó, de mennyi lesz a nyugdíj, amit kapnak?
F: Biztosan annyi lesz, amennyi a nyugodt és biztonságos jóléthez elegendő. Többet nem is kívánnék, kevesebbet pedig biztos nem kapok, mert a magyar állam, azaz Magyarország érdeke is az, hogy én, mint nyugdíjas, biztos, kiszámítható létfeltételek között élhessek.
P: Ezt még magam sem gondoltam át ilyen részletesen, de azt hiszem, igazad van.
F: Ez nem hit kérdése, ezek a számok. Azok pedig makacs dolgok.
K: Én úgy tudtam, hogy a tények a makacs dolgok…
F: Lehet, Kenéz „úr”, de azóta volt egy rendszerváltozás, ha nem vette volna észre.
K: De az hogyan lehet, hogy bár én az államtól kapom a nyugdíjamat, mégis kisegítő munkát kell vállalnom, hogy meg tudjak élni?
F: A helyzet folyamatosan változik. Az állam korábban nem tudott kielégítő nyugdíjakat adni, éppen mert a magánpénztárakba folyt be a pénz. De ennek vége.
Én, a magam részéről tökéletesen ki vagyok békülve az új rendszerrel, különösen, hogy nem is kellett semmit tennem, hogy visszakerüljek az állami rendszerbe, automatikusan ment.
K: De Ferikém, én még emlékszem egy hasonló beszélgetésünkre, amikor ezt a magán rendszert bevezették. Akkor azt támogatta. Mi változott azóta?
F: A helyzet, Kenéz úr, a helyzet. Tudja, akkoriban mi voltunk Európa éltanulói, amiből egyszeriben a sereghajtók lettünk. Most azon dolgozunk, már akik dolgozunk (feddőn pillant Kenézre és Péterre), hogy ez ismét a javunkra változzon. Akkor a magánról hittük azt, hogy jó lesz, most az államiról tudjuk ugyanezt.
De most, bocsássanak meg az urak, dolgoznom kell, nem utolsósorban azért, hogy Kenéz „úr” nyugdíját megtermeljem.
K: Oppárdón…
P: Menjünk, ne zavarjuk a „nagy újítót”.
Feri elmélyülten billentyűzik tovább, miközben a másik kettő csendben kisomfordál.
Didaktikus klimpírozás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése