Takács-lakása Lenke otthonkában, mamuszban tüsténkedik a konyhában. Alma joggingban a nagyszobában port töröl. István ing, fekete pulcsi, sötétkék farmer szerelésben ül a fotelben.
Lenke (kezében valami konyhai eszközzel, közelít Istvánhoz, Alma a háttérbe kerül): Te, öreg! Miért nem mozdulsz már? Ha nem tudnád, néhány óra múlva szenteste, te meg nem csinálsz semmit.
István: Ülök, édes Lenkém. Tétlenül ülök. A tévét nem nyitom ki, mert csak felidegesítem magam, az újsággal nem rontom a szemem, rádiót meg nem hallgathatok abban a zajban, amit csaptok.
Lenke: Azért van zaj, mert mi dolgozunk. De ha az úúúrnak ez nem tetszik, hát majd lábujjhegyen pipiskedünk. (Mórikálja magát.) Talán ha esetleg az úúúúr elkezdené feldísziteni a fát. Akkor nem zavarná ez az őőőrült hangzavar.
István (mozdulatlanul ül, kedélyesen): Drága nagyságos asszonyom, tetszik tudni a tétlenségemnek az az egyszerű oka, hogy a fa még nincs itt. Én az egyebekkel elkészültem. Ma meg tegnap nem taxiztam, ezért már mindent elintéztem. Nagybevásárlás megvolt. Noha nagyságod a világ minden kincsét bepakolta a kosárba, aztán fizetni is, cipelni is – hát nem mondom, szép munka volt. De folytassuk: karácsonyfa-talp előkeresése megvolt. Könnyű volt, mert éppen oda tettem, ahová tavaly is, tavalyelőtt is, meg huszonhárom éve mindig. Legutoljára akkor volt más helyen, amikor még a házacskánkban laktunk. Tudod, Lenke, a kastélyban… (Az asztalra mutat.) De láthatod, a lámpák, a díszek, a szalagok is itt vannak mind. Még a szaloncukrokat is felmasniztam. Úgyhogy én, főtörzsőrmester, jelentem, készen állok, mint a futók a rajtvonalnál. De futni azért nem fogok!
Lenke (ingatva a fejét, perlekedve): Ej, öreg ne parádézz itt nekem, meg ne törzsőrmesterezz! Inkább tedd magad hasznossá! (Lehalkítja a hangját, hogy Alma ne hallja.) Tudod jól, hogy azért jöttem ki, hogy lássam, mi a (külön hangsúllyal) helyzet!
István (halkan, kifigurázva Lenke halkságát): Helyzet? Helyzet, az van. Momentán ülőhelyzet. Vagy, ha tetszik, várakozó helyzet. Várakozom, mint a miniszterelnök a felminősítésre.
Lenke: Ne bolondozz, te vén szamár! Pontosan tudod, hogy aggódom, hogy hol marad ilyen sokáig János.
István: Én nyugodt vagyok. Majd jön. Biztos dolga van. Most, hogy havazik, különösen sok munkája akadhat az erdőben. Ezt te is beláthatod.
Alma (kedveskedőn, de rettentő szomorúan): Ne sugdolózzatok itt a jelenlétemben! Hallottam minden szavatokat, hiába is próbáltok titkolózni.
Lenke: Akkor igazán megmondhatnád, hogy mi van most közöttetek?
István: Lenke, hányszor mondtam már, hogy ne szólj bele! Ők a fiatalok, majd elsimítják, ha bármi baj is van. (Almának) Ne vedd komolyan, ne is válaszolj.
Alma (nagyon elkenődötten, kicsit talán sértődötten is): De, jogotok van tudni. Úgy látszik, határozott… És éppen ma, szenteste…
Csöngetnek az ajtón. Alma nyit, János az ajtóban, hatalmas fenyőfával.
Alma (megkönnyebbülten, bár nem mondhatjuk, hogy nagy örömmel): Szia! Mégiscsak hazajöttél?
János: Szia (beköszön:) csókolom! Mi az, hogy mégiscsak? Nem vártál?
Alma: Sokat késtél. Már azt hittem, abban a híres, kiadó erdészeti csodalakásban karácsonyozol.
János (ridegen): Nem gondoltad komolyan, hogy karácsony napján fogok elköltözni? Amiről beszéltünk, az érvényben van. De még nem telt le a két hét gondolkodási idő. Még te is határozhatsz úgy, hogy velem tartasz… Mindenesetre (felhangosodva, hogy hallják az öregek) meghoztam a karácsonyfát. Bocsánat a késésért, de fontos ügyben kellett eddig távol maradnom. Fontos és megható ügyben, amiről egyelőre többet nem mondhatok…
János sugárzónak tettetett arccal, mellette a ritka sápadt–savanyú Lenkével és Almával.
Vészjósló, szomorú klimpírozás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése