Iskola, tanári szoba. Hável értekezletet tart. A tanáriban Csaba, Jutka, Veronika, Bujáki, Béla bácsi, valamint Vilma. A háttérben három mozdulatlan statiszta, közöttük egy feltűnően szőke, csinos hölgy.
Hável (orra hegyére letolva a szemüveg, kezében egy rakás papír, állva): Utolsó napirendi pontként pedig szeretném bejelenteni, kedves kollégák, hogy a minisztérium köriratban megküldte az új köznevelési törvény legfontosabb szabályait. Azokat, amelyekre jó előre fel kell készülnünk. Bujáki?
Bujáki (gondterhelten): Miért én? Engem csak a pénzügyi oldala érint közvetlenül. Az pedig ismeretlen. Nem tudjuk, ki, mit és mennyit fog fizetni.
Jutka: Én úgy hallottam, hogy feladatfinanszírozásra fog átállni az új rendszer.
Bujáki: Igen. Én is hallottam, csak azt nem tudom, hogy ez mit jelent. Arról ugyanis egy betű sem szól, hogy a minisztérium mit tekint majd a feladatunknak.
Jutka: Hát gondolom, az elsőstől a nyolcadikos diákokig a gyermekek nevelését, oktatását. Nem? Ez nem lehet annyira bonyolult. Ezt nem teheti senki politikai kérdéssé!
Bujáki: De teheti. Meg gazdaságivá is teheti. Mert például nem mindegy, hogy hány gyerek járhat egy osztályba, egy iskola hány osztályt indíthat, egy tanár hány órát kap kötelezően és hányat vállalhat (cinikusan) fakultatíve. Hogy arról már ne is beszéljek, hogy a régen elavult eszközeink lecserélését ki és mikor fogja finanszírozandó feladatként elismerni.
Veronika (fájdalmasan, lihegő hanggal): Nekem például a legtöbb medicinlabdám már teljesen kilyukadt, kiszakadt. Alig tudok velük dolgozni.
Csaba (jellegzetes bájgúnár mosolyával): Majd én segítek, neked. Addig javítgatom a labdáidat, amíg igent nem mondasz nekem.
Jutka (lenézően viccelődve): Veronika, mondj igent ennek a foltozóvarga lovagnak és adj a kezébe egy ipari tűt. Legalább a sok gond közül ez az egy megoldódik.
Hável: Kis komolyságot kérek a tisztelt kollégáktól. Drága Jutkám, igazad van, igen sok gondunk van, úgyhogy Csaba, Veronika, ne húzzátok az időt udvarlással.
Vilma (felcsattanva): Hallod, Bujáki! Ez neked is szól!
Veronika (felháborodottan): Kikérem magamnak, igazgató úr, én egy szót sem szóltam. Csaba az, aki folyton zaklat.
Csaba (bárgyún mosolyogva): Ó, bár csak zaklathatnálak.
Hável: Még egyszer, nyomatékkal kérem, koncentráljunk a gondjainkra!
Béla bácsi (szokatlanul tagoltan): Én pedig azt kérem, szintén nyomatékkal, hogy ne a gondjainkra koncentráljunk. Gondból, bajból, búból, bánatból, problémából, feladatból így is, úgy is volt, van és lesz is elég. Ha elfogadja a mélyen tisztelt tantestület egy ilyen nyugalmazott, javadalmazás nélküli kisegítő helyettes tanár tapasztalatát és véleményét, akkor nem a bajokkal foglalkozunk a jövőben, hanem az örömeinkkel. Mert abból is van bőven. Illetve lenne, ha észrevennénk őket.
Bujáki: Minden tiszteletem a tapasztalatodé és az optimizmusodé, Béla bácsi, de egy örömet mondj!
Vilma (pikírten): Én az esetedben kettőt is tudnék mondani: Jutka és Veronika.
Jutka (ritka lenézően mosolyogva): Nem hiszem, hogy Béla bácsi épp erre gondolt volna. (A kollektíva felé fordulva.) De mindenképpen igaza van. Hável és Bujáki urak képesek a legsötétebb színben felfesteni az iskola jelenét és jövőjét. Pedig mi igazán hálásak is lehetünk a sorsnak – ezt a kerületet nem jellemzi az elöregedés, iskolánkat nem fenyegeti az elnéptelenedés. Emellett ebben az iskolában nem kell félnie a gyerekeknek és a tanároknak sem. Az iskolánk a béke és a nyugalom szigete, ami nyilván a mi munkánkat dicséri.
Benyit a tanáriba egy megszeppent gyerek.
Hável (a gyereknek, nem túl kedvesen): Mi az, mit szeretnél?
Tanuló: Igazgató úr, kérem, a Józsi leesett a lépcsőről és eltörte a kezét.
Hirtelen kirohan a tanári gárda, élükön Béla bácsival. A jelenet a folyosón a lépcsőfordulóban folytatódik. Béla bácsi a földön fekvő fölött fülön csípi azt a gyereket, aki benyitott a tanáriba.
Béla bácsi (kissé hangosan): Hogy hívnak téged?
Tanuló (igencsak megszeppenve): Béla. Futó Béla.
Béla bácsi: Úgy. Te lökted le ezt a gyereket? Te voltál vagy nem te voltál? Válaszolj!
Tanuló: Nem én voltam.
Béla bácsi (a földön fekvőhöz): Téged hogy hívnak?
Tanuló 2 (fájdalomtól eltorzult arccal): Józsi. Bukó József.
Béla bácsi: Ez a gyerek lökött téged le? Az igazat akarom hallani!
Tanuló 2 (fájdalmasan, de kicsit sunyítva): Neeem.
Béla bácsi (kicsit erősebben ráförmedve): Biztos? Az igazat, csakis az igazat mondd, fiam!
Tanuló (megtörve): Az úgy volt, hogy kergetőztünk és a Józsi megbillent a lépcső tetején… De én nem akartam…
Hável: Na majd megkapod a beosztásod! És Józsi, te is, ha majd lábra tudsz állni.
Zaklatott klimpírozás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése