Kisközért. Lenke néni kiszolgál egy idős hölgyet.
Lenke: Egy kenőmájas, három zsömlye, egy liter rostos üdítő és egy liter tej. (Kedvesen megjegyezve.) Ízletes lesz a vacsora…
Idős hölgy (szabadkozva, kicsit szégyenlősen): Ó, magamért nem tennék ki ennyire, de jönnek a kisunokáim. Tetszik tudni, Lenke néni, nekik mindig igyekszem valami finomat vásárolni.
Lenke (kedvesen mosolyogva): Megértem, nálunk is a gyerekek az elsők. 785 forintot kapok. (A pénzt megkapja.) Köszönöm szépen. Minden jót az egész családnak!
Idős hölgy: Köszönöm a kedvességét, viszontlátásra.
Idős hölgy kilép a boltból. Hátulról megérkezik Bandi, orrán letolt szemüveggel, gondterhelt ábrázattal, kezében egy akciós újsággal.
Lenke: Miért ilyen szomorú Bandikám?
Bandi: Nem szomorú vagyok én, Lenke néni. Inkább elkeseredett. Tessék nézni: vödrös akció.
Épp most terveztem, hogy fellendíthetnénk egy kicsikét az üzlet forgalmát, ha vállalnánk zöldség és gyümölcs árusítását is. De ez a lenti (a szó közepén kivárva finnyásan kicsikét) szupermarket, meg főleg a városszéli (a szó közepén megint jelezve minden elutasítását) hipermarketek kihúzzák a lábunk alól a talajt. Most tessék megnézni, Lenke néni: szinte ingyen osztják tonnaszámra a narancsot. A minőségéről mondjuk ne beszéljünk, de az emberek abba nem gondolnak bele, hogy mit kapnak a pénzükért. A múltkor magam is láttam, hogy egymást túllicitálva pakolták meg a vödröt. Volt olyan, aki meg sem tudta mozdítani a bevásárlókocsit, máris lerepült a hatalmas kupacról néhány darab gyümölcs. És persze a bolti eladók csak cinkosan összekacsintottak a kedves vásárlóval. Attól tartok, ezzel a mentalitással nem fogjuk tudni felvenni a versenyt.
Lenke: Nem is kell, Bandikám.
Bandi: Ezt meg hogy érti? Ha nem vesszük fel a kesztyűt, idővel lehúzhatjuk a rolót.
Lenke: Szó sincs róla. Nézze, Bandikám. (Ingatva a fejét.) Zöldséget meg gyümölcsöt egyébként sem árulhatnánk, hisz se akkora raktárunk nincs, se (jelentőségteljesen megemelve a fejét) élő munkaerő. Mert én biztosan nem, de szerintem Bandikám, maga sem tudna emelgetni holmi bazsalikomos, meg banános ládákat.
Bandi: Tetszik tudni, arra gondoltam, hogy napi egy órára felfogadnám azt a Lajos vagy Tibor bácsit. Tudja, azt az alkoholistát, aki a maguk lépcsőházában takarítgat. Látom, hogy a munkája fabatkát sem ér, de ha mi ketten a körmére néznénk, a legfontosabbakat elvégezné helyettünk. Sokat meg biztos nem kérne a szolgálataiért.
Lenke: Ez nem rossz ötlet, Bandikám. De egyrészt nem hiszem, hogy a mi vevőkörünk szívesen fogadná, ha egy ilyen alak nap mint nap megfordulna nálunk. Másrészt, és ez a legfontosabb: ez nem olyan környék, ahol megérné a befektetés. (Nagyon ingatva a fejét.) Tudja, Bandikám, errefelé egyre nehezebben élnek az emberek. Nem mondom, van olyan, akinek telik még ebben a nehéz időkben is akár síelésre is. Például nálunk a hatodikon lakik egy házaspár, (a szót igencsak lassan, sokat sejtetően hangsúlyozva) közgazdászok, de én inkább brókereknek mondanám, ha egy hétre el tudnak utazni olyan helyre, ahol hó is van ebben az enyhe télben. Nos a szomszédunkban lakó tanárnő, tudja, Juditka, a Vágásiné, nagyon rendes, kedves teremtés, ő mesélte, hogy ez a házaspár naponta hozza–viszi a gyerekeit a másik kerületben lévő iskolába. Valami erdei tanösvénybe, vagy mibe. Nekik a telepi iskola már nem is felel meg. Hát sajnos, Bandikám, mostanában úgy állunk, hogy csak az ilyenek tudják vödörszámra vásárolni a narancsot, ők meg nem a mi szerény közértünkben pazarolják (igencsak cinikus hanglejtéssel) a nehéz munkával megszerzett pénzüket. Akik idejárnak, azok lassan már csak cikkenként tudnának egy narancsot, vagy mandarint megfizetni. Arra meg nem érdemes - hogy is mondják a közgazdászok? - kockáztatni.
Bandi: Megint igaza van, Lenke néni.
Nincs idő zenére, mert helyszínváltás nélkül jön a következő jelenet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése