Taki autója megáll János háza előtt.
Alma egy nejlon szatyrot szorongat a kezében, kissé feszült.
Taki: Megvárjalak, vagy akkora enyhülés várható, hogy nem is otthon alszol?
Alma: Nem tudom, mekkora enyhülés várható, ez nem rajtam múlik, nagyapó. Azt hiszem, ezt most nem én rontottam el, de azért ami tőlem telik, megteszem. Hogy ez elég lesz-e az „enyhüléshez”, azt nem tudom, de hogy ma otthon alszom, az biztos.
Úgyhogy várj meg, kérlek, nem tart soká.
Kiszáll, elindul a kapuhoz, ahol éppen kijön valaki, úgyhogy némi hezitálás után elindul fölfelé.
Közben helyszínt váltunk, János lakásában vagyunk, ahol továbbra is az előbbi társaság van jelen.
János Patrícia kulcsát vizsgálja.
János: Mondja csak, Patrícia, nem ejtette le véletlenül a kulcscsomóját?
Patrícia: Most, hogy kérdezi, de. Az autót akartam kinyitni, amikor kicsúszott a kezemből a kulcscsomóm és a betonra esett. Megsérült?
J: Meg. Nézze csak! Itt, ez a kis nút benyomódott és ettől nem megy be a zárba.
Összehajolnak, együtt nézik a kulcsot, közben egy pillanatra egymáshoz és az arcuk, zavartan mosolyogva szétrebbennek.
P: És most mit csináljunk? Hol találok én ilyenkor egy kulcsmásolót?
J: Áááá, arra nincs szükség, Egy reszelővel könnyen kijavíthatjuk.
Térül-fordul és egy tűreszelővel a kezében tér vissza.
Dénes eddig szótlanul ült a kanapén, most bosszúsan szólal meg.
Dénes: Add ide, majd én megcsinálom, úgy szerintem gyorsabb is lesz és nem is sérül meg senki. Te meg inkább add azt a kis borocskát, amit ígértél. Meg aztán a pálinka is arra vár, hogy fogyasszunk belőle.
J: Rendben, tessék. Patrícia, velünk tart?
P: Pálinka, finom bor? Ennek a kettőnek nem tudok ellenállni. Segítek.
Kimennek a konyhába, János poharakat keres.
J: És mivel foglalkozik?
P: Tudja, eddig Kanadában éltem, de nemrég meghalt az édesanyám, ez az ő lakása volt.
Hazajöttem elrendezni a dolgokat, de magával ragadott ez a nyüzsgő és lüktető város és ittragadtam. Van egy PR-cégem és úgy döntöttem, megpróbálom itthon folytatni az üzletet.
J: Kanadában sok az erdő, ugye?
P: Sok. Miért?
J: Mert az imént olyan lesajnálóan jegyezte meg, hogy én „csak egy erdész” vagyok. (Elnézően mosolyog)
P: (Mentegetőzve) Dehogy! Imádom az erdőt, Kanadában a kutyáimmal rengeteget futottam az erdőkben. (Elmerengve) Nem tudom, olyan végtelen nyugalom fog el, ha a hatalmas, mégis békés természettel lehetek kettesben.
Csak arra gondoltam, hogy nálunk az erdészek bármikor puszta kézzel bánnak el a medvével, de egy kulcsot biztos nem tudnak megjavítani, itt meg medve nincs, csak rossz kulcs, szóval érti.
(Összemosolyognak)
Csengetnek. János éppen a dugóhúzóval bajlódik, bekiált Dénesnek.
J: Dénes! Kinyitnád?
D: Nem tudom! Reszelek!
P: Majd én kinyitom.
J: Köszönöm.
Kinyitja az ajtót, Alma mosolyogva áll kinn, de ekkor lehervad a mosoly az arcáról.
P: (Nagyon vidáman) Jó estét!
A: (Komoran) Jó estét.
P: (Kényszeredett szünet után) Jánost keresi?
A: Nem…. Igen… Vagyis, nem fontos…. Mindegy, odaadná neki ezt? (Átadja a nejlonszatyrot, sarkon fordul és szó nélkül elmegy.)
(Patrícia tanácstalanul néz utána, majd megvonja a vállát és becsukja az ajtót)
(János kezében tálcával éppen kifordul a konyhából, a tálcán boros és pálinkás poharak)
J: Ki volt az?
P: Egy csinos, fiatal hölgy, de nem mutatkozott be, csak azt mondta, ezt adjam oda magának.
(Odaadja a szatyrot)
(János leteszi a tálcát az asztalra és megnézi a szatyrot. Egy díszcsomagolású valamit vesz ki belőle, kiesik egy kártya, a kamera ráközelít, elolvassuk az írást: „Boldog karácsonyt: Alma”)
J: Alma!
P: Alma?
D: Alma…
(János kirohan, feltépi az ajtót és a lépcsőházba kiabál)
J: Alma!!!
(Alma sietős, kopogó lépteit halljuk)
P: Alma? Ki az az Alma?
D: A főmérnök úr kedves neje. Kész a kulcsa, drága, most már haza mehet.
Ismét helyszínt váltunk, Alma kirohan a kapun és beugrik az autóba.
A: Menjünk gyorsan, nagyapó!
T: Ajaj! Nagy a baj?
A: (Összeszorított szájjal) Most nem akarok erről beszélni. Csak menjünk!
Elindulnak, közben mögöttük Jánost látjuk, ahogy kirohan a kapun.
Nagyon zaklatott kilmpírozás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése