Folytatódik a reggeli. István asztalhoz ül, Lenke sürgölődik, tálal. Előkászálódik Alma még csak köntösben, valamint János, erdészeti egyenglédában. Leülnek. A beszélgetés az asztal körül folyik. Közben reggeliző mozdulatok (teaöntés, kenyérvajazás stb.) mindenfelől. Lenke inkább csak mozog és áll az asztal körül, nem nagyon ül le.
Alma (gondterhelten): Jó reggelt!
János (nagyon frissen, nyugodtan): Jó reggelt mindenkinek!
István: Jó reggelt! Jaj de elegáns vagy, főmérnök úr! Csak nem valami szimpóziumra igyekszel?
János: Nem. Sajnos olyanra szinte már egyáltalán nem jutok el. Viszont fárasztó költségvetési tárgyalásokra annál inkább. Ma is találkozik az összes állami erdészet igazgatósága, hogy megpróbáljunk egyezkedni a támogatás elosztásáról. Az állami fenntartó ugyanis bázisfinanszírozásra áll át, amelynek alapján szakmai kérdésként kezelik azt, hogy melyik erdészet mennyi pénzt kapjon.
István: Bázis micsodát?
János: Bázisfinanszírozást. Az arról szól…
Alma (gondterhelten, de bölcsen): Nem lehetne az ilyen témákat nem a fehérasztalnál megbeszélni? A nagyika nagyon sokat fáradozott azzal, hogy ilyen szép reggeli fogadtatásban részesüljünk. Nem kellene ezt mindenféle politizálással elrontani, amihez egyébként sem ért egyikőnk sem.
István: Nincs igazad, drága unokám. Olyan időket élünk, amikor minden politika. Az is, hogy most éppen Lenke töpörtyűs-sajtos omlettet tálal friss, fííínom házi tejjel annak, aki szereti, és mézet, gyümölcsízt és családi italt annak, aki meg azt szereti. Nem igaz, János?
Lenke (István mögött, csúfondáros ábrázattal): De, nagyon bölcs vagy, öreg. Még a mézből, meg a tejből is politikát csinálsz. Gratulálok. (Ezt már csak Almáéknak, nagyon kihangsúlyozva). Miután jól megváratott mindannyiunkat, mert a napot a mélyen tisztelt gépjárművezető úúúr az áktuális jogszabályok olvasásával kezdte.
István: Nem véletlenül. Merthogy ha jól látom, az engedélyem forog kockán.
Lenke: Majd adok én neked engedélyt. Ha így folytatod, a családi reggelihez veszíted el a (mórikálva magát) részvételi kvótádat. Csakhogy lásd, én is követem az eseményeket, meg a terminus technicusokat, még ha nem is hozakodok vele elő unos-untalan. (Témát váltva, megenyhülve, egyben aggodalmaskodva is.) De, Alma, téged mi bánt? Látom, hogy van valami bajod? Segíthetek?
Alma (megenyhülve, de továbbra is gondterhelten): Köszönöm, nagyika, de nem segíthetsz. Csak tegnap hallottam, hogy elszállt az utolsó Malév-gép is. Tudjátok, eszembe jutottak a régi szép idők. Olyan ez, mintha a múltam egy nem is olyan kis darabkáját szakították volna ki a szívemből.
János: Megértem. Nekem is nagyon fog hiányozni. Amikor konferenciára utaztam, mindig kínosan ügyeltem, hogy a nemzeti légitársaság szolgáltatásait vegyem igénybe. Volt, hogy egy másik cég olcsóbb jegyet kínál, de nekem mindig fontos volt a megbízható minőség és a hangulat. Hogy egy kedves hölgy magyarul köszönt nekem akár a világ távoli pontján is, ha a fedélzetre léptem. Nem tudom, most hogy fogok eljutni és miként fogok érezni, ha ismét hivatalos leszek egy külföldi programra.
Alma: Ez az, amit nem értenek meg az (nagyon megvetően) üzletemberek, meg a (még megvetőbben) politikusok, amikor pusztán a számok alapján döntenek sorsokról, meg nemzeti büszkeségekről.
István: Látod, Lenke. Megint kilyukadtunk: pénz és politika. (Kicsit viccelődve.) Nekem pedig semmi közöm nincs hozzá.
Lenke (megilletődötten, csendesen, fejét ingatva): Én nem értek hozzá, sosem repültem, és őszintén szólva nem is vágytam rá soha. De valahogy az én szívem is erősebben dobbant, ha a jellegzetes Malév-színekben repült el egy gép a házunk felett. Emlékszel, öreg? A kutyánk, a Berci, mindig hogy ugatta a nagy madarakat…
János: Nos, sajnálom. Köszönöm a reggelit, nekem sietnem kell. Érted menjek, drágám?
Alma: Az jó lenne, nem nagyon szeretek este egyedül utazni.
Lenke: Ne is!!! Mindenfélét hall az ember, nem jó, ha egy ilyen gyönyörű fiatal nő egyedül kószál az utcákon. Azt sem szeretem, ha reggel egyedül mész el itthonról.
István: Majd én beviszem Almát a munkahelyre, este meg János hazakíséri. Jó lesz így nagyságos asszonyom?
Lenke (előkelősködve): A legnagyobb mértékben. Még szerencse, hogy csupa feddhetetlen lovagokkal élünk mi itt együtt.
Alma szeretettel átöleli és gyenge csókot lehel Lenke homlokára.
A szerző kis Mester-kompatibilis játékot űzött velünk: megemlékezett arról, hogy a Mester sok esetben teszkó-gazdaságos módra újrahasznosított párbeszédeket. Ezért ennek a jelenetnek a vége, és az általa írt első jelenet vége egy az egyben azonos. Aki nem hiszi, járjon utána ;-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése