Lenke néni kis csemegéje. Lenke néni, a kezében két üres borosüveggel, dolgozik. Megérkezik Bandi.
Bandi: Tessék csak hagyni, Lenke néni, majd én a helyükre teszem.
Lenke: Köszönöm, Bandikám. Tudja, nem mozgok már olyan könnyen, mint régen. Talán az üres üvegekkel való bajlódást, különösen így húsvét után, már nem is kellene vállalnunk.
Bandi: De Lenke néni, ha az üres üveget nem vesszük vissza, akkor italt sem árulhatunk.
Lenke: Hát akkor nem árulunk. Meglennénk mi a sok italozó, meg alkoholista nélkül is. (Ingatja a fejét szelíden.) Talán nem is lenne baj, ha ez a kisközért egy olyan hely lenne, ahol nem térülnek-fordulnak mindenféle emberek. Nem hiszem, hogy magának, Bandikám, nagyon hiányzik, hogy a környéken a miáltalunk forgalmazott palackokból részegedjenek le a … (elnyeli a gondolatát), majdnem kimondtam, hogy milyen fiatalok. Még az is megeshet, hogy a végén minket büntetnek meg a felelőtlenségük miatt.
Bandi: Azt azért nem hiszem. A törvény világosan kimondja, hogy csak 18 éven aluliakat nem szolgálhatunk ki szeszesitallal, a többiek pedig a saját felelősségükre fogyasztják el ott, ahol akarják, meg ahol merik. Márpedig mi mindig ellenőrizzük, hogy elmúlt-e 18 éves a delikvens. Nem igaz, Lenke néni?
Lenke (kicsit fennhéjázva, mórikálva magát): Természetesen , Bandikám. Amikor betérnek ide öten-hatan, vagy esetleg nyolcan-tizen, hát az az első, hogy mindegyikük személyi igazolványát alaposan átvizsgálom. Bár moccanni sem merek félelmemben, mert hát csapatostul járnak ezek a suhancok, de én határozottabban betartom a törvényt, mint egy csendőr!
Bandi: Miért? Volt már olyan, hogy valaki Lenke nénire támadt a szabály miatt?
Lenke (nyel egy nagyot): Olyan még nem volt. De hogy egy-egy ilyen … (megvetően) galeriben mindig akad legalább egy, aki betöltötte a 18-at, az biztos. A többi hiába 14-15 éves forma siheder, a legidősebbet előreküldik, aztán akár egy ládányi italt is megvásárol (különös hangsúllyal) saját részre. Én meg emelhetem a raktárból a következő rekeszt. (Megenyhülve, ingatva a fejét jóságosan.) Nem jól van ez így, Bandikám. Nekünk törődnünk kell itt a lakótelep gyerekeivel, meg családjaival, a szeméttel elrondított parkokról, járdákról nem is beszélve.
Bandi: De mit tehetnénk, Lenke néni? Épp most, amikor az állam monopóliumot tervez bevezetni a dohánytermékek árusítására. Ha nem szerezzük meg az engedélyt, akkor attól a bevételtől is elesünk. Az alkoholról nem mondhatunk le!
Lenke: De lemondhatunk! Ahogy a dohányról, úgy az italról is lemondhatunk. Tudja, mi a titka, Bandikám? Az, hogy nem lemondásként kell megélni, hanem lehetőségként. Ha nem járnak majd ide mindenféle lumpen elemek cigiért, meg sörért, akkor egyre fíínomabb holmit kínálhatunk az igényesebb vevőknek. No nem luxuscikkeket, mert azokra az itt lakóknak biztos nem jut, de pompás csokoládéból, kakaóból, fűszerekből, tartós élelmiszerekből, péksüteményekből, tejtermékekből, háztartási apróságokból szabadon bővíthetjük a kínálatot. Amott kialakíthatnánk egy kis rövidárusarkot cérnákkal, fonalakkal, különböző kellékekkel – olyan errefelé úgy sincs sehol. Régen a szatócsok sem a pálinkából, meg a dohányfűből éltek meg. Igaz, nem is gazdagodtak meg egy-kettőre, (megengedően, kedvesen) de legalább nyugodtan hajthatták álomra a fejüket.
Bandi: Megint igaza van, Lenke néni!
Bölcs klimpírozás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése