Stúdió. Elég nagy a tömeg: jelen van GG, Juli, Oli, Fruzsi, Vica, Klarissza, továbbá János és Alma. Utóbbiak viszonya nagyon feszült. A szoba közepén összegombolt, hosszú ballonkabátban Valló nyomozó (színész: Bezerédi Zoltán), valamint két egyenruhás rendőr (Szabó-Sipos Barnabás, Pintér Tibor).
Oli (megy át a stúdió egyik végéből a másikba, többször beleütközik valakibe, GG-nek akar mondani valamit): Elnézést …, ezer bocsánat, Julika…, bocsika…, hoppsz…, Gábor… (Meghökken egy pillanatra.)
GG (nagyon nyugodtan, „szivarozva”): Mi a báj, Olika?
Oli: Igazság szerint úgy kifáradtam, mire ideértem, hogy el is felejtettem… Valamit mondani szerettem volna.
GG: Biztos nem volt fontos.
Oli (vérig sértődve): Nem fontos? Gábor, az életemről van szó és szerinted nem fontos???
Közben Juli elkészül Klarissza arcával.
Juli: Kész vagy. Mehetsz.
Klarissza: Jaj, dehogy megyek. A világért sem hagynék ki egy ilyen izgis estét. Majd szépen meghúzódom itt csöndben, senkit nem fogok zavarni.
Presszó. Alma és Laci a pultban, a két pincér az asztalok között.
Alma (inkább számonkérően, mint kedvesen): Laci, ugye nem felejtetted el?
Laci (zavartan, mint aki elfelejtette): Mit is?
Alma (elhúzza a száját, csalódottan): Hogy ma korábban kell elmennem.
Laci: Az ma van?
Alma: Pompás. Tudtam, hogy elfelejted. Jellemző.
Közben megérkezik a pulthoz a két pincér is. Innentől négyen beszélgetnek.
Kázmér: Micsoda? Almácska kedves hamarabb elmehet? De főnök, engem engedett el korábban!
Laci: Nem magát engedtem el korábban, hanem Almát, csak kiment a fejemből.
Alma (diadalittasan, szemtelenül): Kázmér, figyelt Laci minden szavára? Engem, Almát, nem Almácskát, hanem Almát engedte el. Korábban.
A szerző megjegyzése: Igyekeztem figyelembe venni, hogy mennyire elfoglalt lehet most, a költségvetési tervezés időszakában az új színházigazgató - ezért neki most csak nyúlfarknyi szöveget készítettem. Vágási-rajongók tartsanak ki a következő fejezetig!
Kisközért. Sümeghy lép be az üzletbe. Igen elegáns, ugyanakkor nagyon nehezen mozog. Mögötte Pattoghy, aki fejét Sümeghy mögül jobbra-balra dugdosva próbálja amazt előzni, vagy legalábbis sietségre ösztönözni.
Sümeghy: Kezét csókolom, Lenke néni.
Lenke (széles mosollyal): Isten hozta, művész úr! Egyedül? Ilyen messze? Nagyon örülök, hogy végre így is láthatom.
Sümeghy: Egyedül, Lenke néni, mert nem tehetek mást. Tetszik tudni, muszáj volt lejönnöm, mert a kenyerem, párizsim és kávém is elfogyott. De ma reggel az utolsó filter angol teámat is elhörpöltem, úgyhogy teljesen kiürült a spejzom. Délután pedig Lillácskát fogadom vendégségben, akinek nem kínálhatom a porcicákat a szoba sarkában.
Lenke: Értem. Akkor most egy kisebbfajta nagybevásárlást tervez a művész úr?
Pattoghy már nagyon ideges, majd’ szétrobban, de még nem szól.
"A hölgy ott hátul mit szeretne?"
Sümeghy: Valami olyasmit, de mivel az én drága jó Kutya barátom nem tartott velem, ezért jól meg kell válogatnom, mit teszek a kosárba. Tetszik tudni, Lenke néni, elmúlt már az az idő, hogy egyszerre két táskát is haza tudtam volna vinni. Kutyának meg hiába szóltam, rossz kutya…, valami csinos hölgy…
Lenke: Egy kenőmájas, három zsömlye, egy liter rostos üdítő és egy liter tej. (Kedvesen megjegyezve.) Ízletes lesz a vacsora…
Idős hölgy (szabadkozva, kicsit szégyenlősen): Ó, magamért nem tennék ki ennyire, de jönnek a kisunokáim. Tetszik tudni, Lenke néni, nekik mindig igyekszem valami finomat vásárolni.
Lenke (kedvesen mosolyogva): Megértem, nálunk is a gyerekek az elsők. 785 forintot kapok. (A pénzt megkapja.) Köszönöm szépen. Minden jót az egész családnak!
Idős hölgy: Köszönöm a kedvességét, viszontlátásra.
Idős hölgy kilép a boltból. Hátulról megérkezik Bandi, orrán letolt szemüveggel, gondterhelt ábrázattal, kezében egy akciós újsággal.
Lenke: Miért ilyen szomorú Bandikám?
Bandi: Nem szomorú vagyok én, Lenke néni. Inkább elkeseredett. Tessék nézni: vödrös akció.
Épp most terveztem, hogy fellendíthetnénk egy kicsikét az üzlet forgalmát, ha vállalnánk zöldség és gyümölcs árusítását is. De ez a lenti (a szó közepén kivárva finnyásan kicsikét) szupermarket, meg főleg a városszéli (a szó közepén megint jelezve minden elutasítását) hipermarketek kihúzzák a lábunk alól a talajt. Most tessék megnézni, Lenke néni: szinte ingyen osztják tonnaszámra a narancsot. A minőségéről mondjuk ne beszéljünk, de az emberek abba nem gondolnak bele, hogy mit kapnak a pénzükért. A múltkor magam is láttam, hogy egymást túllicitálva pakolták meg a vödröt. Volt olyan, aki meg sem tudta mozdítani a bevásárlókocsit, máris lerepült a hatalmas kupacról néhány darab gyümölcs. És persze a bolti eladók csak cinkosan összekacsintottak a kedves vásárlóval. Attól tartok, ezzel a mentalitással nem fogjuk tudni felvenni a versenyt.
Lenke: Nem is kell, Bandikám.
Bandi: Ezt meg hogy érti? Ha nem vesszük fel a kesztyűt, idővel lehúzhatjuk a rolót.
Lenke: Szó sincs róla. Nézze, Bandikám. (Ingatva a fejét.) Zöldséget meg gyümölcsöt egyébként sem árulhatnánk, hisz se akkora raktárunk nincs, se (jelentőségteljesen megemelve a fejét) élő munkaerő. Mert én biztosan nem, de szerintem Bandikám, maga sem tudna emelgetni holmi bazsalikomos, meg banános ládákat.
Bandi: Tetszik tudni, arra gondoltam, hogy napi egy órára felfogadnám azt a Lajos vagy Tibor bácsit. Tudja, azt az alkoholistát, aki a maguk lépcsőházában takarítgat. Látom, hogy a munkája fabatkát sem ér, de ha mi ketten a körmére néznénk, a legfontosabbakat elvégezné helyettünk. Sokat meg biztos nem kérne a szolgálataiért.
Lenke: Ez nem rossz ötlet, Bandikám. De egyrészt nem hiszem, hogy a mi vevőkörünk szívesen fogadná, ha egy ilyen alak nap mint nap megfordulna nálunk. Másrészt, és ez a legfontosabb: ez nem olyan környék, ahol megérné a befektetés. (Nagyon ingatva a fejét.) Tudja, Bandikám, errefelé egyre nehezebben élnek az emberek. Nem mondom, van olyan, akinek telik még ebben a nehéz időkben is akár síelésre is. Például nálunk a hatodikon lakik egy házaspár, (a szót igencsak lassan, sokat sejtetően hangsúlyozva) közgazdászok, de én inkább brókereknek mondanám, ha egy hétre el tudnak utazni olyan helyre, ahol hó is van ebben az enyhe télben. Nos a szomszédunkban lakó tanárnő, tudja, Juditka, a Vágásiné, nagyon rendes, kedves teremtés, ő mesélte, hogy ez a házaspár naponta hozza–viszi a gyerekeit a másik kerületben lévő iskolába. Valami erdei tanösvénybe, vagy mibe. Nekik a telepi iskola már nem is felel meg. Hát sajnos, Bandikám, mostanában úgy állunk, hogy csak az ilyenek tudják vödörszámra vásárolni a narancsot, ők meg nem a mi szerény közértünkben pazarolják (igencsak cinikus hanglejtéssel) a nehéz munkával megszerzett pénzüket. Akik idejárnak, azok lassan már csak cikkenként tudnának egy narancsot, vagy mandarint megfizetni. Arra meg nem érdemes - hogy is mondják a közgazdászok? - kockáztatni.
Bandi: Megint igaza van, Lenke néni.
Nincs idő zenére, mert helyszínváltás nélkül jön a következő jelenet.
Dénes áll a háza mellett, az erdő közepén. Megérkezik a Lada Niva, kiszáll belőle János. Kezet nem fogva üdvözlik egymást és kezdődik a beszélgetés. A beszélgetés során sétálgatnak lassan.
Dénes: Ááá, kit látnak szemeim. Erre, ahol a madár sem jár.
János: Szervusz, Dénes. Végre kiszabadultam egy kicsit a friss levegőre.
Dénes (hamiskásan): Végre bizony. Eddig nem nagyon zörgetted errefelé az avart… A karácsonyfa-szállítás óta színedet nem láttam. Biztos a helyes kis asszonykád foglal le. (Még hamiskásabban.) Legalábbis remélem.
János (gondterhelten): Sajnos tévedsz.
Dénes: Nocsak, valami baj van?
János: Baj nincs, de kisebb félreértések, nézetkülönbségek előfordulnak.
Dénes: A nézetkülönbség nem baj. Csak nagyobb galiba ne legyen. Ha rám hallgatsz, megbecsülöd magad, meg a szerencsédet. Van egy sugárzóan szép feleséged. Örülj neki! Nézz rám, nem jó egyedül megöregedni.
János: Igyekszem, nyugodj meg. De nemcsak rajtam múlik.
Dénes: Kettőn áll a vásár, tudom én jól. De ha az egyik nagyon el akar valamit adni, vagy a másik nagyon akar valamit venni, akkor… (Hamiskásan, megint nagyon.) Akkor enged… Én már csak tudom. Nézz oda, ott van az a tisztás: már nagyon korhadt volt az a kis populáció, hát nem bántam, ha szinte tűzifa áráért vitte el egy szerencsétlen, nyolcgyerekes apuka. Mondtam neki, hogyha kifizeti a piaci ár felét, meg gondoskodik a szállításról, akkor az övé. Ha ő nem viszi, hát nekünk kellett volna saját költségen elszállítanunk. Minden percben rádőlhetett volna az egyik a házamra.
János: Helyesen tetted.
Dénes: Remélem is. Gondoltam, majd csak csurran-cseppen egy kis jutalék. (Csak úgy a szeme sarkából.) Egy ilyen szegény kis nyugdíjasnak minden fillér jól jön.
Mentőállomás pihenője, Mágen és az Öreg ül a kanapén, kávéznak unott arccal. Ennek ellenére a beszélgetés első fele kedélyes évődés.
Mágen: Késik…
Öreg: Mindig késik. Ez az ő legfőbb bája. A szexepilje, hogy számodra is érthetően beszéljek.
Mágen: Ha. Ha. Ismét jót nevettünk derék kollégánk furfangos tréfáján…
Óreg: Én már csak ilyen vicces legény vagyok. Nem úgy, mint egyesek, akik nem legények, inkább lovagok… Na nem a grállovag fajtából. Hanem csak abból az útszéliből, amelyik egy kocsiban vét a házassági erkölcsök szabályai ellen.
Mágen: Még szerencse, hogy egy ízig-vérig erényes védelmezőre leltem. Egy igazi erénycsőszre, aki még talán éjszaka is az utcákat rója, nehogy védence bármi hibát vétsen. Jut eszembe, Öreg, nem te kameráztad be az összes utcasarkot? Ahogy jöttem munkába, láttam, hogy az egész kerület megfigyelés alatt áll.
Öreg: Figyel a Nagy Testvér! Az nem én voltam, hanem a polgármester. A közbiztonság megőrzése érdekében. Azonban sajnos az ilyen magadfajta nőcsábászok ellen még nem használhatóak a felvételek.
School Days Iskola, tanári szoba. Hável értekezletet tart. A tanáriban Csaba, Jutka, Veronika, Bujáki, Béla bácsi, valamint Vilma. A háttérben három mozdulatlan statiszta, közöttük egy feltűnően szőke, csinos hölgy.
Hável (orra hegyére letolva a szemüveg, kezében egy rakás papír, állva): Utolsó napirendi pontként pedig szeretném bejelenteni, kedves kollégák, hogy a minisztérium köriratban megküldte az új köznevelési törvény legfontosabb szabályait. Azokat, amelyekre jó előre fel kell készülnünk. Bujáki?
Bujáki (gondterhelten): Miért én? Engem csak a pénzügyi oldala érint közvetlenül. Az pedig ismeretlen. Nem tudjuk, ki, mit és mennyit fog fizetni.
Jutka: Én úgy hallottam, hogy feladatfinanszírozásra fog átállni az új rendszer.
Bujáki: Igen. Én is hallottam, csak azt nem tudom, hogy ez mit jelent. Arról ugyanis egy betű sem szól, hogy a minisztérium mit tekint majd a feladatunknak.
Jutka: Hát gondolom, az elsőstől a nyolcadikos diákokig a gyermekek nevelését, oktatását. Nem? Ez nem lehet annyira bonyolult. Ezt nem teheti senki politikai kérdéssé!
Bujáki: De teheti. Meg gazdaságivá is teheti. Mert például nem mindegy, hogy hány gyerek járhat egy osztályba, egy iskola hány osztályt indíthat, egy tanár hány órát kap kötelezően és hányat vállalhat (cinikusan) fakultatíve. Hogy arról már ne is beszéljek, hogy a régen elavult eszközeink lecserélését ki és mikor fogja finanszírozandó feladatként elismerni.
A szerző megjegyzése: Ilyen az, amikor sehogy sem jön az ihlet. Olyan, amilyen, de a Mester szellemi örökének jegyében: sika, kasza, léc.
Másnap reggel. Lépcsőház, földszint, kutyaól előtti terület. Taki egy kisebb szőnyeget visz a vállán, Kutya épp lép ki a közös helyiségből.
Kutya (kedélyesen): Jó reggelt, Takikám! Csak nem vadászni indulsz? Vagy tán már lőttél is valami vadat? Esetleg a jó mérnök úr fogott puskát?
Taki (kedélyesen): Meghiszem azt! Nálunk már korán reggel fegyvert ragadott Lenke és lekényszerített szőnyeget prákkerezni. Új év, régi feladat. Hetekig halogattam, hátha havazik egy kicsit. Tudod, a friss hóban a legjobb alaposan átsikálni ezeket a fííínom holmikat, de most már nem várhatok. Elfogyott a türelem. No nem az enyém, a Lenkéé. Az enyém végtelen. Különösen, ha kárpittisztításról van szó.
Kutya (kedélyesen): Értelek én, Takikám, nem a mi derekunknak való már az ilyen foglalatosság. (Megkomolyodva, bölcsen.) De, jó, hogy említed a hó hiányát. Bizony mondom, utoljára ’52-ben volt ilyen enyhe telünk. (Sokatmondóan.) No persze, akkor más idők jártak, mint mostanság.
Taki: Ami engem illet, én nem hiányolom a cudar fagyokat. Így könnyebben halad a városban a forgalom, s egy taxisnak az a legfőbb.
Főcím: esti fények, a tévétoronytól a lakótelepre fókuszál a kamera. A Lantos utcában elsuhan egy-két kivilágított autó, valamint egy öreg BKV-Ikarus – de annak az egyik lámpája nem világít.
Etus lakása. A nappaliban, az asztal körül ül Etus, Julcsi, Panni és Klaudia. Az asztal közepén egy ízléses kerámia kancsó, valamint négy teáscsésze. Meghitt baráti beszélgetés.
Julcsi (tanácstalanul): És akkor most mi lesz?
Etus (egykedvűen, bölcsen): Nem tudom.
Julcsi: De te már annyi mindent megéltél, megtapasztaltál a világból. Szerinted ilyen helyzetben mi várható?
Etus: Majd a politikusok megoldják. Legalábbis megpróbálják. Mi, kisemberek pedig a döntéseiket ahogy tudjuk, befolyásoljuk és ahogy tudjuk, végrehajtjuk. Legalábbis megpróbáljuk.
Klaudia: De most igen nagynak tűnik a baj.
Etus: A baj rendszerint nagy. Ha nem nagy, mi akkor is annak gondoljuk. Mert a mi bajunk.
Julcsi: De azért nem minden nap esik a forint értéke akkorát, mint az elmúlt héten.
Etus: Ez igaz. Nem minden nap. De ettől a nap még felkel holnap is, s ez a lényeg. (Hamiskásan.) Hacsak nem lesz holnap reggel is sűrű köd. Mert akkor bizony még a nap sem kel föl.
Panni: Engem az érdekel, hogy itthon maradjak, vagy inkább kitelepüljek külföldre. Nagyon sok barátomról tudom, hogy már vagy kint élnek, vagy épp most tervezik.
Etus: Mindenki tegyen belátása szerint. Én biztosan maradok. Amikor mehettem volna, akkor sem mentem. S most, hogy megettem kenyerem javát, nem bántam meg. Nem volt itthon mindig könnyű, de mégiscsak itthon voltam.
Julcsi: Én sem hiszem, hogy a disszidálás lenne a megfelelő megoldás.
Ünnepi fények, zene, karácsonyi hangulat. Mágenheim-lakás. Mágenheimék négyen szolid ünneplőben és Etus, kifejezetten elegánsan, arcán letörölhetetlen bölcs mosoly.
Ádám: Kedves Család, akkor megragadom az alkalmat és boldog karácsonyt kívánok mindenkinek.
Puszi-puszi, koccintás – valami bort ihatnak.
Ádám: És akkor mindenki bontsa ki az ajándékát!
Ajándékbontás.
Juli: Nahát, szemöldökceruza és szempillaspirál! A legjobbkor. Épp ma panaszkodtam a stúdióban, hogy Gábor Gábor nem hajlandó új ceruzát venni. … (Julcsinak.) És ezzel a te szemöldöködet is megrajzolhatom.
Flóra (kajánul): Az enyémet is?
Juli (egyenes derékkal lehajolva): Persze. Majd 10-15 év múlva.
Etus: Inkább nézd meg, hogy mit kaptál!
Flóra: Egy gyönyörű sárga nyári kalapot! Köszönöm szépen!
Ádám: Lám, én is egy fejfedőt! (Fel is próbálja a fekete kötött télisapkát.)
Lépcsőház, bejárati előtér. Sümeghy, Kutya, Lilla és Mimi visszaérnek a bevásárlásból. Nagy hangon, vidáman. Kutya és Sümeghy közösen cipel egy nem túl nagy fát.
Kutya (ritka vidáman): Ííiijj, művészem, mi aztán megadtuk az alaphangot az ünnepnek. Vettünk karácsonyfát – (elgondolkodik-elkomolyodik) gyönyörűt, azt nyugodtan mondhatom. A kedves hölgyek gondoskodtak a mindenféle színes és fííínom kellékekről.
Frankie goes to Hollywood : Relax Takács-lakása Lenke otthonkában, mamuszban tüsténkedik a konyhában. Alma joggingban a nagyszobában port töröl. István ing, fekete pulcsi, sötétkék farmer szerelésben ül a fotelben.
Lenke (kezében valami konyhai eszközzel, közelít Istvánhoz, Alma a háttérbe kerül): Te, öreg! Miért nem mozdulsz már? Ha nem tudnád, néhány óra múlva szenteste, te meg nem csinálsz semmit.
István: Ülök, édes Lenkém. Tétlenül ülök. A tévét nem nyitom ki, mert csak felidegesítem magam, az újsággal nem rontom a szemem, rádiót meg nem hallgathatok abban a zajban, amit csaptok.
Lenke: Azért van zaj, mert mi dolgozunk. De ha az úúúrnak ez nem tetszik, hát majd lábujjhegyen pipiskedünk. (Mórikálja magát.) Talán ha esetleg az úúúúr elkezdené feldísziteni a fát. Akkor nem zavarná ez az őőőrült hangzavar.
István (mozdulatlanul ül, kedélyesen): Drága nagyságos asszonyom, tetszik tudni a tétlenségemnek az az egyszerű oka, hogy a fa még nincs itt. Én az egyebekkel elkészültem. Ma meg tegnap nem taxiztam, ezért már mindent elintéztem. Nagybevásárlás megvolt. Noha nagyságod a világ minden kincsét bepakolta a kosárba, aztán fizetni is, cipelni is – hát nem mondom, szép munka volt. De folytassuk: karácsonyfa-talp előkeresése megvolt. Könnyű volt, mert éppen oda tettem, ahová tavaly is, tavalyelőtt is, meg huszonhárom éve mindig. Legutoljára akkor volt más helyen, amikor még a házacskánkban laktunk. Tudod, Lenke, a kastélyban… (Az asztalra mutat.) De láthatod, a lámpák, a díszek, a szalagok is itt vannak mind. Még a szaloncukrokat is felmasniztam. Úgyhogy én, főtörzsőrmester, jelentem, készen állok, mint a futók a rajtvonalnál. De futni azért nem fogok!
Lenke (ingatva a fejét, perlekedve): Ej, öreg ne parádézz itt nekem, meg ne törzsőrmesterezz! Inkább tedd magad hasznossá! (Lehalkítja a hangját, hogy Alma ne hallja.) Tudod jól, hogy azért jöttem ki, hogy lássam, mi a (külön hangsúllyal) helyzet!
Kerei és Janka felöltözve, bevásárlásból tartanak hazafelé. Lépnek be a lépcsőházba. Kerei majd megszakad, két nagy bevásárlószatyor van a kezében. Janka elég lazán jön, retikül és egy kisebb, könnyűnek látszó táska van a karján. Janka nagyon vidám, Kereiről ugyanez nem mondható el.
Janka (megáll, majd jellegzetes kacajkájával): Hahah, olyan boldog vagyok, Gusztáv! Ez az első karácsonyunk együtt! És remekül sikerült a bevásárlás is: találtunk mindent, amit kigondoltam.
Kerei: Ennek én is nagyon örülök, kedves Janka asszony. Mondhatnám, hogy fölöttébb boldoggá tett az ön kedves áruházi sikere. De kérem, ha lehet, haladjunk picinykét gyorsabban. Az az igazság, hogy nem az én derekamnak való már ez a cihelődés.
Janka: Gusztáv, ne legyen olyan nyámnyila! A maga kedvéért busszal jöttünk föl a lenti nagyáruházból. Pedig olyan szép most az idő, (szeme sarkából hamiskásan mosolyog) nekem kedvem lett volna egy kellemeset sétálni is.
Kerei: Megértem nagyságodat, de értsen meg ön is: ennek a sok konyhai lim-lomnak nemcsak az ára volt nagy, de a súlya is.
Janka (még mindig az előtérben állnak, Janka matat valamit a táskájában): Hahah, egyet se törődjön az árával, meg a súlyával. Annak örüljön, hogy mit fogok készíteni belőle magának. (Majd kicsit komolyabban hozzáteszi, pontosítja.) Magának és magamnak természetesen. (Megenyhülve folytatja.) Merthogy én sem vetem ám meg a finom falatokat.
Kerei: Ha megbocsát, én nem örülök előre, vagy ahogy mondani szokás, nem iszom előre a medve bőrére. … De szabad legyen megkérdeznem, mit babrál, kedves Janka asszony, a táskájában? Miért nem mehetünk már végre?
Kutyaól. Kutya és Sümeghy dominóznak. Rettenetesen elegánsak – hisz karácsony van.
Kutya (rötyögve): Hát művészem, úgy látom, én nyertem. Nem mondom, hogy már megint, mert nem akarlak felzaklatni. Ismerem jól a szíííínházi embereket, nagyon érzékenyek a magadfajták, ezért csak behúzom, hogy 13:0…
Sümeghy: Kutya! Szerintem te csalsz. Mindig csalsz. Biztos, hogy nem játszottunk tizenhárom pártit, hisz csak néhány órácskája ülünk itt.
Kutya (röhögve): Bizony-bizony. Három-négy óra alatt a vagyonodból kiforgatnálak, ha valódi tétben játszanánk. (Megkomolyodva, szeme összeszűkülve.) De az nem az én világom. Láttam a pesti éjszakában ezt-azt. Láttam, hogy nagy műűűvészek miként vesztettek el házat, kocsit, életet, mindent egyetlen éjjel. Ebből sosem vettem ki a részem. (Megint rötyög.) Istenemre mondom, ez a te nagy szerencséd.
Sümeghy: Kész. Befejeztem. Nem tudom, hogy csinálod, de akármit játszunk, mindig te nyersz.
Kutya: Figyelmetlen vagy, barátom… Elvette az eszed a karácsonyi készülődés. Vagy esetleg a szerelem???
Sümeghy: Miről beszélsz, te vén lókötő? Rossz a szimatod, Kutya!
Kutya (rötyögve): Nem hiszem… Na töltök egy kis fííínom rumot a teádba, mielőtt kihűlne, aztán beszámolsz nekem szépen, részletesen az egészről, elejétől a végéig.
Sümeghy: A rum jöhet. De nincs miről beszámolnom, nem érted? Vagy fent ülök a galambdúcomban, vagy itt veled. Hát meg se nagyon tudok mozdulni. Legfeljebb a Fröccsöntőig jutok el, annak meg minden percét látod te is.
Kutya (most már iszonyú vidáman): Nem hiszem én azt. Gyanús vagy, dalnokom, nagyon gyanús. De majd megered a nyelved a jófajta itókától.
Mágen lakás. Ádám fehér köpenyében ül a nappaliban, mellszőrzete a régi. Kávét kortyolgat. Belép a helyiségbe Flóra, most ébredt fel.
Flóra: Jó reggelt!
Ádám: Jó reggelt a kisasszonynak. Kérdezném, hogy kérsz-e kávét, de neked nem szabad. Meg egyébként is most ittam meg az utolsó cseppet. De reggelizhetsz valamit. Kenyeret. (Feláll, mutatja a kamera, hogy megnézi a hűtőben.) Talán még valami vaj is akad rá, vagy szalámi. (Kinyitja, becsukja, megy leülni.) Tévedtem. Nincs itthon semmi. Pontosabban kenyér, az van.
Flóra: Nem baj, úgysem vagyok éhes. A többiek?
Ádám: Anyád dolgozik. Késő délután ér haza. Julcsi is elment valahová. Nem tudom, hová.
